Az elveszett magyar futballkultúra alapvetései

A magyar futballkultúra és a tradíció edzőinek tanításaival kapcsolatban már sok cikket írtam, ugyanakkor sok visszajelzést kapok, hogy mégis mi lehetett a gondolkodásmódjuk kiindulópontja, az a bizonyos vezérfonal? Egyrészt, ehhez kapcsolódóan ajánlanám a magyar labdarúgás és a futsal kapcsolata című, két részes írásomat, mert abban szerintem jól kirajzolódik mindez. Másrészt, kicsit tovább kutakodva a témában, néhány további érdekesség fellelhető, amikről keveset szoktunk hallani, beszélni.

A magyar edző valamikor nagyon keresett volt, csak a két világháború közötti Olaszországban 78 (!) magyar trénert lehet összeszámolni, amit biztosan tudunk. Ez azért fontos adat, mert 1934-ben az olaszok lettek a világbajnokok, míg négy évvel később olasz-magyar világbajnoki döntő volt. Ez alapján is kijelenthető, hogy a világ futballjában a magyar játékos és edző kiemelt helyet foglalt el. Az ezüstérmes csapatból, később többen edzőként vitték tovább a tapasztalatokat: Sárosi doktor, Zsengellér, Toldi, Titkos, Lázár, Turay, Szűcs, Szalay stb.

Nemcsak a korabeli szaklapokat, szakanyagokat lehet kutatni, de a MLSZ-nek is vannak hiteles feljegyzései erről az időszakról és világbajnoki felkészüléseinkről, így egyszerűen kirajzolódik, mi is volt az a magyar futballstílus, ami évtizedeken át vezető volt világszinten.

Az elveszett magyar futballkultúra, rendkívüli pedagógián alapult.

Nem lehetett akárkiből oktató, vezető, vagy edző, mint manapság látni. Olyan, rendszerektől és különböző divatoktól független alapvetésekkel rendelkezett, amelyet máig lehet kutatni, megérteni, csak idő és szándék és egy kis anyagi ráfordítás kérdése. Aki ezt megteszi, hamar rájön, hogy nincsen szükség külföldi szakanyagok, szakcikkek és idegen gondolatok behozatalára, mert amit újként ma és az elmúlt időszakokban próbáltak eladni, azt mi már évtizedekkel ezelőtt képviseltük és a miénk volt.

Gyetvai László, nem volt tagja a '38-as vb csapatnak, de ugyanennek a generációnak volt a játékosa. Saját elmondása szerint (origo cikk) rengeteget gyakoroltak önállóan, maguktól és "a játékosnak saját magának kell kialakítani a futballhoz szükséges eszköztárát." 

Vagyis, elsődleges szempontként, nem kondícióról és taktikai rendszerekről beszél.

Több sportújságban is visszaköszön akkoriban, hogy már ekkor vita van a játékrendszerről. Itt szembe állítják a nyugaton egyre elburjánzó merev játékrendszereket, a magyar játékosminőséggel, az egyéni gondolkodás és megoldóképességgel. Ennek értelmében, nálunk nem az volt a kérdés, hogy "milyen gyakorlatot csinálunk" vagyis a végrehajtó szerep, hanem milyen futball problémával szembesülünk? A jó technika, nem attól volt jó, hogy hibátlanul végre van hajtva egy gyakorlatban, hanem a játékos a megfelelő pillanatban tudta alkalmazni. Ezért is értelmetlen ez a megközelítés.

Évtizedeken át, a magyar edző külföldön dolgozott, nemzetközi eredményeket ért el és válogatott csapatokat vezetett, a világ minden táján. Ezt azért fontos kiemelni, mert a gondolataikat nem néhány órás előadásokban (prezentációkban) adták át, hanem a munkájuk során, egy életen át, benne dolgozva. A magyar futballiskola, tehát nem egy változatlan, érintetlen örökség volt, hanem olyan szakmai kultúra, amely folyamatosan tanult, átvett, kialakított és továbbadott. Erre mondta Guttmann Béla is, hogy "minden országban ellopott valami értékeset, majd hozzáadta ahhoz, amit Magyarországon tanult." A legsikeresebb magyar klubedző, Guttmann Béla tanításait éppen egy évvel ezelőtt dolgoztam ki, ha nem olvastad még el, itt megteheted.

A rendszer, mindig gyorsabb sikereket hozhat, mert a sablonokat hamarabb el lehet sajátítani. Azonban elsődleges cél volt, a játék megértése, alakítása, vagyis a játékos fejlesztése, ami egy időigényesebb feladat, ám hosszútávú eredményeket biztosít. Az időszakos vezetők, edzők, az előbbi mentén dolgoztak (számuk elenyésző volt a '60-as évekig) míg a korszakos vezetők, edzők maradandót tudtak alkotni és nyomot hagyni e gondolkodásmód mentén. Ezért is kutatható a magyar futballmúlt és annak oktatás-módszertana.

A magyar labdarúgás, tehát nem egy elszigetelt futball volt, hanem nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, szakmai közeg, amely a világ bármely pontján megállta a helyét. 

A képességek nem külön voltak választva egymástól és izolálva, mindenféle részképességre, hanem a futballjátékokban voltak javítva. (ma komplex módszer)

Így elkerülhetetlen volt, hogy futballidegen műveleteket hajtsanak végre a játékosok, mert a játék maga adta ki a feladatot a játékosnak, edzőnek. Kiváló példa erre Puskás mondása, mely szerint "nem szabad előre megmondani a gyereknek, hogy mit csináljon." Ezzel az "Edzésen megy, meccsen nem" című, 230 perces oktató,-és segédanyagomban is sokat foglalkozok.

Ha a játékos felé elvárás volt, hogy ne legyen belehúzva a végrehajtói szerepbe, természetes módon adta magát az is, hogy az edzőnek is legyen kellő szabadsága. Bizonyíthatóan kijelenthető, hogy akkoriban jóval kevesebb családi, baráti szálak voltak egy klub vezetésén belül, ezáltal sokkal kevesebb volt a "Bólogató János" is mint ma. Az eredmények közt is óriási a különbség. Míg, valamikor a munka velejárójaként, teljesen természetes dolog volt a publikálás, véleményütköztetés, a szakmai vita, vagy a szakirodalom folyamatos bővítése, addig manapság alig található erre szándék és kézzel fogható eredmény. (tisztelet a kevés kivételnek!)

Dr.Mezey György könyvét, további két nyelvre fordították (ami nagyon jó könyv) de összehasonlításképp a Bukovi-Csaknády könyvet további hét nyelvre, ami gyakorlatilag a világ minden pontján fellelhető volt és tananyag. Ebben az is szerepel, hogy a jó játékos nem csak azt csinálja, amit az edző előre megmondott, hanem aki a pályán képes gondolkodni és megtalálni a helyzethez illő megoldást. Akkoriban nem csak beszéltek erről, hanem így is edzettek, minden nap. 

Egyetlen rendszer sem lehetett fontosabb a játékosnál! Úgy is fogalmazhatnék, hogy a rendszernek kell szolgálnia a játékost és nem a játékosnak a rendszer rabjává válni.

Az edzés tehát a futball, maga a játék adta problémákról és azok megoldásairól szóltak. Nem az volt a kérdés, hogy milyen technikai elemet oktassunk, vagy csodálatos taktikai variációkat, ahogy a precíz terhelési-pihenési arányok és periodizációk sem. A felállás változhat, a szabályok változhatnak, ahogy az ellenfelek is. Azonban a futball adta problémák, hogy hol van a társ, hova érdemes játszani, mikor kell gyorsítani, hogyan teremtek előnyt stb. állandóbbak és a korabeli feljegyzések szerint, ezekre önállóan tudtunk a pillanatnyi helyzetnek megfelelő válaszokat tanítani, átadni, elsajátítani. Zsengellérnél például, nem csak az alkalmazkodását emelték ki, hanem a játékintelligenciáját és ötletes helyzetmegoldását is. Zsengellér "Ábel" fiával, Zsolttal készült interjúm itt olvasható.

Sebes Gusztáv, aki mai napig a világ legjobb győzelmi arányával rendelkezik a szövetségi kapitányok tekintetében (nagyobb, mint 83%) még világosabban fogalmaz: 

A magyar játékszellem, nem tűri el semmiféle játéksablon bilincseit. Szerinte, csak így tudja a játékos kibontakoztatnia a tehetségét és egyéniséggé válni.

(Érdekesség, épp abban az évben hunyt el (1986) amikor utoljára világbajnokságon szerepelhettünk.) 

Az elveszett magyar futballkultúrában, egyenesen kerülendő volt az átlagosra nevelés. Gondoljunk csak bele, mennyi egyéniség, egyedi játékosunk, edzőnk és klubvezetőnk volt, szintén páratlan eredményekkel és manapság mennyi. Ezért is érdemes a megfelelő módon kezelni a külföldről érkező, gyönyörű gyakorlatokat, mindenféle és idegen edzésanyagokat, előadásokat és a helyén kezelni az "új magyar tudásplatformokat" vagy a jól és divatosan hangzó jelszavakat, a behozandó képzéseket és azok eszközeit. Csak, úgy lehet ezeknek értelme és létjogosultsága itthon, ha a feljebb említett példákhoz hasonlóan, a már kialakult, saját kultúránkhoz és felfogásunkhoz igazítjuk őket, másképp csak összezavarnak és többet ártanak, mint használnak. Ennek a körforgásszerű folyamatát látjuk az elmúlt évtizedek eredménytelen magyar futballjában, különösen az utánpótlásban.

Kiemelhetném, Bánki Elemér, 50 éves utánpótlás vezetőedzői tapasztalatának egy tanítását is, amely szerint 

nem gyönyörű edzéstervet kell kidolgozni, hanem az edzéskedvet fokozni. Ez nem mindig mérhető, viszont látható.

Az ő filozófiájáról szóló cikkemet itt olvashatod.

Ha mindezt összegezve, a vezérfonalat keressük, akkor elmondható, hogy nem egy magyar módszer keresendő, hanem inkább nevezhető a tanulási kultúránknak. Nem a külföldi tudás valamilyen formáját hoztuk haza (különösen nem a miénknek eladva azt) hanem a sajátunkhoz igazítottuk az ott megfigyelteket. Így volt hosszú évtizedekig a labdarúgásunk magyar+nemzetközi színvonalú. Akkoriban, nem is igazán volt lehetőség nyugatról jövő edzőket meghívni, mégis működött és eredményes volt a focink, hosszú évtizedeken át. Idegen futballkultúrákkal és gondolkodásmóddal a nemzetközi túrákon és mérkőzéseken rendszeresen találkoztunk, ami elég is volt hazahozni a tapasztaltakat és összevetni a sajátunkkal.

A mai kor gyermeke (tapasztalataim szerint) csak akkor érti meg, micsoda játékosaink voltak, amikor ismertetem velük:

- Kocsis (világbajnoki gólkirály) az első labdarúgó, aki 16-oson kívül szerzett gólt fejjel

- Puskás, bal külsővel rúgott gólt szögletből

- Kubala, az első játékos, aki váltott lábbal végig dekázta a Camp Nou-t és megtorpant 11-esnél

- Zsák, az első játékos, aki 16-oson kívül szerelt kapusként

- Czibor, aki a világ első "tükör szélsője" volt

- Hidegkúti, mesterhármasa az "évszázad mérkőzésén" és számos nemzetközi bajnoki cím edzőként is

- Buzánszky, 49 válogatott mérkőzéséből mindössze 3 vereség

Szerencsére, hosszasan lehetne még sorolni...

A magyar futballkultúrának van egy nagyon erős alapja, amely futball, csak akkor állhat újra helyre, ha ismét többségbe kerülnek azok az edzők, vezetők, akik egyáltalán ismerői ezen időtálló elveknek és tudásnak, illetve ezek mentén is dolgoznak.

Mátyás Richárd, 2026.09.17.